Apukám beteg,(skizofrén)1985 szeptembere óta. Anyukám ápolja, ellátja, él vele, elviseli.
Sokszor volt már kórházban, ... anya is, mert ő cukorbeteg lett.
Sokat vívódnak, vitatkoznak egymással, képesek egy babán összeveszni (74-73 évesek), vagy azon milyen szatyort vigyen apu bevásárolni..! Egyszóval nehéz öregkoruk van.
Tegnap itt volt nálunk apu, ebből az apropóból írok.
Anya szeretett volna eljönni hozzánk, mert szalonna sütést terveztünk, de Ő beteg lett,
apa pedig már nagyon várta, hogy kijöjjenek, így nem bírt otthon maradni, amúgy is állandóan elmászkál otthonról, mindenféle dolga akad a városban.
A gyerekek is nagyon várták már a mamáékat, de arra a hírre, hogy jön a papa síri csönd volt a válasz. Végül pedig elég jól sikerült a vasárnapunk, nem is panaszkodhatok.
Papa megtanította Linát kártyázni, játszottak "budit", papucsot, és megtanulta mi a makk, a tök, a disznó és a filkó. Amikor én az ebédet készítettem hallhattam őket, és valami érdekes érzés járt át...
Az jó, hogy kártyáztak, de a csata mindig a papa javára ért végett. Linánk hősiesen tűrte...
Az ebédnél papa bicskával evett, ami a fiamnak nagyon imponált, de ő általában kerülte a papával való beszélgetést, a F1 alatt ilyen kérdéseket tett fel fiacskámnak aki Alonzó drukker, hogy hol van Schumacher.:)
A garázsunkban megszámolta a bicikliket, a kertünket említésre sem méltatta, megjegyezte kár felmosni a konyhát minden nap, és amikor a barátaink váratlanul megjelentek elvonult Nikó szobájába és olvasgatott. Szóval elég jól elviseltük a vasárnapot. A gyerekeim pedig csodásan viszonyulnak ehhez a dologhoz, de borzasztóan sajnálom, hogy ilyennel kell megbírkozni egy 7, 12 és 14 évesnek. (Ide kívánkozik egy közhely, hogy nem könnyű az élet, de ezt senki sem ígérte.)
A papát hazavitte a késő esti busz, mert Ő szereti, hogy regisztrációs jeggyel 0 forintért utazhat, nem kell őt kocsival furikázni. De a kérdések itt maradtak velem, mi lesz ha újból előjön a lappangó őrület, amely itt tanyázik körülöttünk, ugyanis nem szedi a gyógyszerét rendesen. Már 6 hete eldöntötte, hogy ő attól beteg," egyensúly érzéke van" , dagad a lába, és állandóan vécére kell járnia. A gondozóban, ahova jár a doktor nőnek mondta, vegye a 3 fokú gyógyszert 1-re, de az azt mondta van ebből 12 is. Egyszerűen úgy érzem egy ilyen betegség árnyékában nehéz élniük a családtagoknak, az orvosi segítség pedig nem éppen a csúcson van. Na de ez már bonyolultabb kérdéseket vett fel, nem is mennék bele.
A lényeg hogy kiírtam magamból. A szalonna pedig a fagyóban várja a következő bevetést.
Szomorú és sajnálatos dolog, amiről írsz. A gyerekeid viszont - az elbeszélésed alapján - csodálatosan veszik az akadályokat. És talán nem baj, ha látják az árnyoldalakat, később jobban el tudják majd fogadni az életet, és nem utolsósorban ha látják a szülői mintát, ők is tudják, mit kell tenni hasonló esetben. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy feltétlenül, de... Az én anyukám 84 éves, "nincs" semmi baja, csak tavaly volt egy infarktusa (semmiféle gyógyszert nem hajlandó beszedni), és teljesen el van meszesedve. Néha nem az az ember, akinek ismertem. De el kell fogadni, mert nem tehet róla. Mint ahogy apukád sem. És képzeld el, milyen lehet nap mint nap vele! Tisztelet édesanyádnak.
VálaszTörlésNagyon tisztelem, szeretem és sajnálom anyukámat. Megpróbálok neki segíteni mindenben, de néha nagyon nehéz. Tudom milyen nap mint nap, mert sokáig éltem otthon velük, de most már van saját családom és küzdünk a mindennapokkal, csak szeretném a gyerekeimet minél jobban távoltartani az ilyen gondoktól...
VálaszTörlésNagyon szomorúan olvastam a soraidat és őszintén szólva el sem tudom képzelni miben lehet részetek. Biztosan nagyon nehéz,de lehet hogy a gyerekek jobban megtudják oldani az ilyen helyzeteket mint mi.
VálaszTörlésNagyon egyet értek Etával,hogy agyerekek is úgy fognak velünk viselkedni ahogy mi viselkedünk a szüleinkkel.
Egyébként igenis nagyon jól tetted hogy kiírtad magadból a bánatod,nekem is sokszor segített!!!!
Nekem sokszor eszembe jut,hogy bárcsak kaphatnék még egy két pofont anyukámtól mint annak idején gyerekkoromban,mert akkor magam mellett tudhatnám egy kicsit!:(
Köszönöm soraid, tényleg segített, hogy kiírtam magamból.
VálaszTörlésMost én is kicsit tanácsot kérek tőletek. Nálunk a mama az, aki egyre "nehezebb". Nagyon kemény nő, tele keserűséggel, kisebbségi érzéssel, és nem bírom tovább "táplálni".
VálaszTörlésElköltözött egy másik városba, ahol rá sem néznek, nekem nehéz oda eljutni (4 óra út oda, 4 vissza vonattal átszállással, a buszon meg 3 oda 3 vissza, de azon meg rosszul vagyok). Mióta megszületett a fiam, azóta állandóan azt hajtogatja, hogy miért nem megyünk többet, ott is aludhatnánk (öregek otthonába költözött, hogy ne engem terheljen, legalábbis ez a szöveg hozzá, de szerintem ez még nagyobb terhet rak rám).
Amikor megmondtam neki, hogy babát várok, ő volt az első akinek szóltam, és vártam, milyen boldog lesz, ő meg csak ennyit mondott: erre a világra?!
Hát, ezzel bennem egy világ dőlt össze. Minden születésnapra, névnapra küldi az összekuporgatott pénzt, hogy utána elmondja, csak a pénzéért keressük.
A gyerekem születése után elhagyott az apja, de utána egy régi nagy szerelmem ránk talált, elfogadott bennünket így, egy családdá kovácsolódtunk. Hát, a mamám hallani sem hajlandó a - most már - férjemről. Azt sem tudja, hogy feleségül vett. Azt sem, hogy együtt élünk 3 éve. Mindig felhánytorgatja, hogy miért nem hívom többet a városunkba, de ő idegen emberrel (a férjem) nem akar találkozni. És csak a régi, "aggleány" lakásomba lenne hajlandó jönni, ahol albérlő van.
Régebben naponta hívtam. Ma már 3-4 hetente tudom csak, mert nem tudok neki semmit mondani. Sem a közös életünkről, hogy milyen szépen családdá kovácsolódtunk, sem arról, hogy lassan tesót tervezünk, sem arról, mekkora egyéb terveim vannak, se semmiről.
Ha meg anyámat nem szidom előtte (kötelező elem a társalgásaiban), akkor "mi van anyád pártján vagy?" mondatot vág a fejemhez.
Nyár elején voltunk nála látogatóban a gyerekkel, aki négy és fél éves. Olyan nehezen értette meg a mama, hogy ez igenis ÁLDOZAT egy ilyen kicsi gyerektől, hogy gyakorlatilag a vonatba zárva tölti a fél napot (jó, kézműveskedtünk, meséltünk etc.), ráadásul az öregek otthonában sem szaladgálhat, a mamának meg egy pici, 6 nm-es zsufi kis szobája van. Ráadásul a csatlakozás annyira borzalmas, hogy 10 perccel lekéstük a hazafelé tartó vonatot, és este 10re értünk csak be az állomásra (onnan biciklivel haza). MÉg aznap felhívtam, elmondtam neki, akkor sajnálkozott, meg szidta a MÁV-ot, de azóta is hajtogatja, hogy menjünk már, és aludjunk ott (mert milyen már az, hogy nem tisztelem meg, és csak "jövök-megyek").
KOMOLYAN, TI MIT TENNÉTEK???
agnes.hanga kukac gmail.com